Az ezüstkard

Ez a könyvem ott kezdődik, ahol „A kaftános fejedelem” regénye véget ér, Nikomédiában, török földön, a virágmezei házban. Thököly Imre, a halni készülő fejedelem kardot küld haza, magyar földre, mintegy jelképesen, hogy küzdjön helyette is, az ő bukott álmait is megvalósító kuruc seregek soraiban. A kard útja ez a regény. Az ezüstkardért kezek emelődnek a magasba, és de sokan nyúlnak érte. Thököly Imre indítja haza, zsákmányos kardként Vak Bottyánhoz kerül, Jávorka Adám a legméltóbbnak: Ocskay brigadérosnak ajánlja fel.

  És itt álljunk meg egy pillanatra. 

Hiszen tulajdonképpen Jávorka Adám és Ocskay László históriáját mondom el az ezüstkard ürügyén. Ocskay Lászlóét, a kuruc idők legnépszerűbb ezereskapitányának történetét, akit a „tűz fejedelmének”, „Rákóczi villámának” neveztek, amíg hátat nem fordított az 1708-as bukott, trencséni csata után a kurucok ügyének. 

És az áruló elfogás ára megesküvő s ezt véghezvivő nagykosztolányi Jávorka Adám történetét beszélem el, akképpen, amint az két és fél évszázada megtörtént. A magyar történelem sok izgalmas epizódja közül is messzire fénylik az árulás és a hűség különös története. 

Az Ezüstkard történelem is, regény is. Mérföldköveit, útjelzőkaróit mégsem kellett kitalálni: megtörtént események, valaha volt emberi sorsok irányították kezem. Ocskay László élete az izgalmasabb, rendkívülibb, én mégis Jávorkát szeretem jobban. Nálánál hűségesebb, töretlenebb hitű katonát nem ismerek abból a korból, olyan hős, aki megérdemli a késői elismerést. 

Kilenc esztendőt fog át a történet. Az ezüstkard sorsa 1703-tól 1712-ig ível, s a színhely az akkori haza, s egy kicsit Európa is: Érsekújvár, Nagyszombat, Pozsony, Nyitra, Zboró, Budatin, Beckó, Buda és Brassó adja a regény keretét, Nikomédia meg Vsetin, Tisnov és Gdansk falai magasodnak az ezüstkard útját kísérő olvasók fölé. 

Akik szeretik a múltat idézni, azoknak ajánlom regényemet.

Takács Tibor